Janka, Judit, Gábor Remagenben és azon kívül is

Egy újabb első nap.

Kistigris, miután Édesapát nagy nehezen felkeltette (igen kitartó volt, és nem vesztette el a türelmét!), megreggelizett, hancúrozott Édesapával, majd sétálni indult az előzetesen egyeztetett feltételekkel: babakocsi itthon marad, és végig sétálunk. Első állomás a játszótér volt.

Minden rendben volt, míg egy Alex nevű, ismeretlen nemzetiségű kisoroszlán szintén a halacskás hintára akart felszállni, ahol Kistigris épp Édesapával őrjöngött. Szóval morcogás, a legcsúnyább nézés, elmenetel, félúton visszasandítás: a nevezett kisoroszlán már el is hagyta a játékot, így nyomás vissza. Erre kisoroszlán is. Folytatás, mint a kezdetben. De egyszer csak már kergetőznek, aminek a vége az, hogy egymás mellett ülve élvezik a hintát, majd együtt csúszdáznak, szaladgálnak, hintáznak.

Szia!

Boltba tovább. Beülős kocsi, nem csak 50 centessel, hanem 50 banival is működik; valahogy olyan balkáni életérzést ad, hogy apró euróm nincs csak leiem, esetleg szerb dínárom...
A szokásos körök: tej, kenyér, sör. A felsorolás nem mutatja a dolgok valós súlyozását! Kistigris egy hős, de már kókad. De szó nélkül (vagy legalábbis csak egy-kettő ellenállóval, de) hazagyalogol. Segít cipelni a sört.

Mesenézés közeben ("magyar gyerek úgy ebédel, leül szemben a tévével"...) ebéd: egy-egy falatot elfelejt elrágni, majd reklamál, nem tudja elrágni: - Mozgasd a szád, hidd el, sikerülni fog! - biztatom, és tényleg.

Ebéd után alvás: - Nem akarok aludni! - de csak ennyire futja, mert önként elkezd átöltözni, és hallgatja a mesét. Kistigris aznapját. Egyszercsak:  - És akkor Janka... - közbevág - Nem Janka, Kistigris! - de ez csak félálomszerű hozzászólás volt. Ilyen sikeresen emberemlékezet óta nem altattam.

Most, hogy befejeztem, fölébredt, és a sör is elfogyott

Nagyot sóhajtott, és csak ennyit mondott reggel Janka, amikor megitta a szokásos gyümölcslé adagját, majd ledőlt a kanapéra. Ha még fél évet maradunk, egyikünk sem fog olyan fesztelenül németül beszélni, mint Janka...

Tegnap közösen mentünk oviba, bemutattam großmuttert, és újra elmondtam nekik, hogy ez bizony itt Németországban furcsa, de ő a Mama, a großmutter. És ő fog Jankáért jönni. Meg menni vele, hiszen ma már nem velem akart oviba menni.
Du. megnéztük a játszóteret, majd megmutattuk a Mamának a főteret is. Hiába, itt továbbra is olyan izgalmak vannak, hogy még! Pl. 20 fok fölé már lassan egy hete nem megy a hőmérséklet, de legalább a nap se süt!!! (Ma reggel azért erre ébredtünk, sőt, egész napos napsütés várható a tegnapi előrejelzés szerint; hát, valahol a felhők fölött... Így aztán a játszótér és az utcák újra kiürültek, beállt az áprilisi közállapot: csak a kutyájukkal közös egészségügyi sétát végző mamikkal találkozunk, meg néhány kacsával.

Közben én is az integráció rögös útjára léptem: próbálok töröknek kinézni...

Édesanya szombat este elment Törökországba, ahogy az lentebb olvasható. Viszont aznap még elment nyelvvizsgázni az egyetemre, mi meg Jankával csavarogtunk egyet a város főterén, ahová Janka a következő képen hívott: - Komm, Édesapa! - Igazából semmi izgalmasat nem csináltunk, de Janka ebből is kihozza a maximumot (a végén a beállásra koncentráljunk!):

Vasárnap misére mentünk, és sikerült rávennem Jankát, hogy az igeliturgia alatt elmenjünk a gyerek foglalkozásra. Végül elég jól sikerült: valami sárga madarat kapott, amivel még másik 4 madarat fogó kisgyerekkel együtt egy kis mesét játszottak el (Janka biztos értette, miről szólt); persze a madarat úgy kapta meg, hogy már épp megkapta egy kisfiú, és erre Janka, aki szintén spontán (!) jelentkezett érte, színművészeket megszégyenítő módon, hogy nem ő kapta az utolsót, kétségbe esett, amire a néni egyből kikapta szegény kisfiú kezéből a madarat, és odaadta Jankának. Éneket is tanultunk, amit aztán a mise végén Janka is énekelt az oltár előtt, a többiekkel.
Áldozáskor kitört a balhé, mert a mi oldalunkon egy néni (ezen, bár mióta itt vagyunk, látom, mindig eléggé meglepődöm; és ez nem antifeminizmus!) áldoztatott, és Jankának a néni kiskeresztje nem volt jó (mekkora antifeminista!!!! és kirekesztő!!!; no, úgy látszik, ez is neveltetés kérdése...), hanem a papbácsitól kellett volna. Szerencsére mise után sokáig szöszmötöltünk odabenn (Janka gyertyázott: aki jött, hogy gyertyát gyújtson, annak személyes adta át a gyertyákat...), így a papbácsival együtt mentünk ki, és kértem tőle Jankára egy kiskeresztet, így már teljes értékű volt számára is a vasárnapi mise!...

Este dolgozni mentünk: Jankának beüzemeltem a Szaffit az autóba, sokszor ki sem akart szállni emiatt. Néha segített, hozta az ajándék kólát, aminek a megrendelő nagyon örült. Szokás szerint kuncsorgott pizzát Marjantól (ő a főnököm), de a sima bröccsen (hogy valójában hogy írják és ejtik (mivel Marjan németje amolyan nem helybeli...), az egyelőre rejtély, de ez pizzatészta egy kevés paradicsommal és sajttal sütve) jobban ízlett neki, mint a pizza (mindkettőt kapott). Szóval Janka nagyon ügyes volt, és végül 9-kor el tudtunk jönni.

Ma mentünk a Mamáért, sajnos eltévedtünk, és levontam a nagy tanúságot: ha Németországban ki van írva, hogy egy település autópályán erre van, akkor:

1. arra van;
2. tökre nem arra van, hanem hatalmas kerülőre vezet, és az ellenkező irányú településre is azt írja, arra van;

Tehát: sose tudhatod, csak ha otthon minden lehetőséget kizárva megnézed, vagy veszel magadnak egy igen részletes térképet, mivel egy általános No. térképen 5 autópálya helyett csak egyet jelölnek, tekintettel arra, hogy egy irányba legalább 10 autópálya megy kiírás szerint, valójában csak 5, de biztos, hogy a leghosszabbat fogod kifogni, ha nem nézed meg előre!
Azt gondoltam, a környéket már eléggé ismerem, de itt minden utakból áll, és semmi sem arra van, amerre gondolnád; ill. még ez sem eléggé kifejező, hiszen Édesanya is eltévedt már szemem láttára!

Hazafelé azért már simább volt, csak egy nagy dugót ki kellett kerülnünk, így keveredtünk be Köln egyik külvárosába, de ezt kölni kirándulásnak semmiképp sem nevezném, szóval Köln majd legközelebb!...

Ma emiatt elmaradt az ovi, holnap megyünk: ki oviba, ki dolgozni.

Rengeteget sétálunk (én többet). Az állandó útvonalról már írtam (part-játszótér-haza). Van kialakulóban alternatíva. Most, hogy gyakrabban süt a nap, Jankát már eléggé zavarja, így aluljárók után kutat, ahol meghúzhatja magát a fény elől (a büdösben). Szóval be a városba az aluljáróhoz; aztán esetleg nagy nehezen le a partra. Alku pozícióba kényszerítem: ha felveszem, akkor nincs cumi és takaró, csak ha sétál, de akkor is inkább csak cumi, mert abból több is van (elhagyható), takaróból (és a hozzátartozó gombból) csak egy. (Egy ilyen alkalomkor kesergett, hogy csak a "gombot akajom": az orrához érintette, majd mehettünk tovább.)

Pénteken is ébredés után a mindennapi rutin szerint eü. séta következett volna. Azonban egészséges életünk másfelé kanyarodott. Lévén egy banán, amit Jankának csinos szeletekben kínáltam fel, miután a kérsz banánt? kérdésemre igennek számító cumis ühüm...-mel felelt; azonban meglátva a banánt, hangos nemekkel folytatta eszmefuttatását. Akkor csináljak belőle turmixot? (Rövid) igen! Tessék a turmixod, szívószállal! Nem! Ezek után némi szóváltásba keveredtünk, aminek sírás lett a vége. Néhány perc múlva kijött a szobából, mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ölembe (én morcos fejet vágtam, mert elvégre mégiscsak megint hülyére vett!), mire fejét hátrahajtva rám néz: - Édesapa, mért haragszol? - ami után már úgy csinálni sem tudtam, mint aki haragszik, de azért elmondtam. Ezután megegyeztünk, hogy rakok a turmixba kakaót, és úgy issza. Ezek után sem kellett neki, amire én megint "szomorú lettem". Janka megint leült mellém: - Édesapa, szomorú vagy? - Igen. - Akkor megölellek! - és megölelt. Így aztán már úgy sem tudtam csinálni, mint aki szomorú, meg egyébként is, tanulja meg, hogy ha az embert vigasztalják, akkor vigasztalódjon is meg!
Öltözés! - adtam ki végül az utasítást (leginkább magamnak, mert az öltözés azt jelenti, hogy többször is el kell fogni Jankát, hogy a ruhadarabokat ráadjam; persze ma délután azt mondtam, hogy megyünk az autót vezetni, egyből ő hozta a kabátját...). De eszembe jutott, hogy én elég éhes vagyok, és mi lenne, ha amíg Janka fölöltözik (vöhaha), addig megkóstolgatnám a császár szalonnát, amit délelőtt vettünk (húsvéti időszak...), és így is lett: Jankával beszalonnáztunk uzsonna gyanánt, föl nem öltöztünk, sétálni nem mentünk, de a banánt se ettük meg. Persze azért 6 előtt befejeztük a szalonázást, mert hát állítólag hat után már csak másnap illik enni...

Ma este fél tízkor nekiestünk a tiramisunak; ha egyszer ilyenkor készül el!!!...

Különösen a kezdők figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=8rGDItJIxvM

Szombaton a jó időre való tekintettel kirándulást határoztunk, és úgy is lett: áthajóztunk a túl partra, hogy aztán felbiciklizzünk a kis hegyre. Azért biciklivel, hogy Jankát ne kelljen cipelni; hátihordóval más lenne, mint a nyakamba; meg ezt magyarázzam meg az ortopédnak... Szóval Judit az első kis emelkedőnél kidőlt, én fittségem teljes tudattalanságában szélesen vigyorogtam, hogy aztán a következő kanyarban én is leszálljak a bringáról. Szóval feltoltuk a biciklit a hegyre, hogy aztán annál nagyobb örömmel jöjjünk majd le. Amikor sütött a nap, öröm volt fenn lenni, amikor nem, azon értetlenkedtem, minek hoztam magamnak sört; így aztán az egyre gyakrabban előbukkanó napfényben azért csak elkortyoltam. Közben Janka belepisilt a Rajnába (hivatalos álláspont; valójában - de ezt Janka nem tudja! - nem, mert nem folyt le a hegyről a folyóba!), csináltunk néhány képet is: ezen látszódik, hol lakunk (mármint a ház!):

A hajótól jobbra, a harmadik mólóval majdnem egy vonalban, a parttól kissé beljebb lévő fenyőfától még beljebb, a szárazföld felé, jó látható, hol lakunk! (Egyáltalán nem, de élőben megtaláltuk!)

Ha majd valóban jó idő lesz (még jobban), és pokrócot se felejtünk el vinni, újra elmegyünk, mert tényleg szép volt: Erpeler Ley!

Tegnap szülinapi ajándék vásárlásba kezdtünk Jankával. Motorral mentünk, de mint kiderült, ez csak nehezítette a feladatot.

(A kép illusztráció, mivel, mint az jól látható, ez a bicikli!!!)

Mert először szokásos délelőtti játszótéri program volt, majd kellő fáradsággal (Apa, vigyél!) indulás a boltba. Itt kosár az egyik kézben, másikban motor, közben Janka üldözés: - Ezt! - Nem, ez sem kell nekünk! - Ez jó lesz? - Biztos nagyon jó, de nekünk nem kell! - Ezt, ezt, ezt akajom! (az 50 műanyag lila/rózsaszín baba közül az egyik); hogy igazából hogy oldottam meg, nem emlékszem, mert aztán a lényeg: fizettünk nagy nehezen végre, és boldogan távoztunk a szemben lévő boltba. Illetve próbáltunk, mert az ajtóban észrevettem, hogy a motor valahol a boltba való bemenés és a kasszánál történő fizetés között elveszett. Janka várj meg itt! - szóltam szerintem elég határozottan, de igazából nem gondolhattam volna komolyan. Mivel visszamentem, jeleztem e pénztárosnak, hogy csak a motort keresem, és szerencsésen megtaláltam a bolt legtávolabbi sarkában. Valószínűleg éppen valamit megmentettem Janka kezéből, ami így tűnt egyszerűbbnek. Szóval megvan a motor - hol van Janka??!!! A pénztáros kislány is pánikba esett, együtt nézelődtünk a két bolt között az utcán: akkor mutatta, hogy ő beszalad a saját boltjába, én pedig a szemköztibe. Hát sikerült úgy bemennie a boltba, hogy senki ott tartózkodónak nem tűnt fel, hogy bejön egy kislány, és szemeteslapátot akar vásárolni seprűvel...; szóval meglett, kiszaladtam, hogy megvan, aztán újra elkezdtem keresni.

Becsszó ez volt az első; ill. rosszul fogalmaztam, mert ebben megfogalmazásban benne rejlik egy második, és sok következő elvesztés is, szóval egyedüli és megismételhetetlen eset (ma például már nem történt meg!)!

Mai merengés: mit tegyen egy gyámoltalan apuka, ha gyerekét a játszótéren egy másik anyuka (határozottan férjjel és gyerekkel együtt, aki annyi idős, mint Janka) egy kicsi zacskó csipsszel vacsora előtt kínálja? Hát én Jankára és az anyukára hagytam a döntést, és Janka elfogadta, majd megköszöntük magyarul és németül (talán spanyolok voltak egyébként!), hazafelé pedig megette, majd jóízűen megvacsorázott. Azért én nem etetném meg más gyerekét semmivel a szülő beleegyezése nélkül!
Khm-khm: igaz, kapott tőlünk egy kisfiú egy kekszet, de Jankától!!! És ez úgy történt, hogy Janka elkezdett barátkozni (a szó eredeti értelmében, figyeltem!) ezzel a kisfiúval: adott neki gesztenyét, mire  a kisfiú egy szál százszorszépet (hogy idegen nyelvű olvasóink is biztosan beazonosíthassák a növényt: Bellis perennis) hozott, és ezt honorálta Janka keksszel. Jó fej kisfiú volt, mert szóba állt Jankával, mármint metakommunikáltak, meg a végén elköszöntek: tschüss!

Séta, este 6 után. Mivel 9-ig világos van, nehéz az estét elindítani. És Janka amúgy is 5-ig alszik; de ma felkeltem! (Persze, ha végre elalszik!) A sétánál szabály, hogy egyedül kell a játszótérig menni, különben hazamegyünk! (De ha az a cél, hogy hazamenne, akkor egyéb praktikához kell fordulni.) Most ment is a dolog: le a partra, vissza a sétálóutcába, egyedül, a kisbabakocsiját tolva. Minden pocsolyába beletolta a babakocsiját, de ő nagyterpeszben ment át fölötte, nehogy belelépjen. (Belelépett.)Aztán nyafogás, hogy vigyem el a játszótérre. Itt keksz evés kezdődött, azonban már az első kiesett a szájából a földre: - Akkor ezt a kacsáknak adjuk! - sikerült leszerelnem az első próbálkozását, hogy én vigyem. Tehát egyik kézzel babakocsi tolás, másikban a kacsának szánt keksz; ha megálltunk lefelé kekszet enni, akkor átölelte a kacsának szánt kekszet tartó kezével a babakocsi fogóját, és a másikkal kekszet vett; találékony: először elengedte a babakocsit, és csodálkozott azon, hogy elgurult! Leértünk a partra, kacsát kerestünk, és találtunk. A kekszet letette a földre, és előbb békésen, majd mérgesen szólingatta a kacsákat, de egyik se tolta oda a csőrét. Aztán észrevettem, hogy a keksz mégiscsak eltűnt: Janka jóízűen ropogtatta el, ha már a kacsának nem kellett...

A néni két hétig nem lesz itthon, és nekünk kell etetni a macskát (nem a kutyával!); hogy Jankát idézzem: most én!

Janka szavajárása, ha már valamit nem bírunk kivárni, és helyette megcsináljuk: - Janka, rakd helyére a könyved! - Nem! - Légy szíves! - Nem! - Akkor helyre rakhatom? - Igen! - 1-2 másodperc múlva: - Most én! - pattan fel dühösen.

De talán folytatnám ott, hogy biztos mindenki ismer ilyen idétlen filmjeleneteket, amikor valaki kizárja magát a saját lakásából: ez mindig az élettől olyan távolinak hatott, hogy kevéssé váltottak ki belőlem kacagást. Hát amikor pénteken kizártam magunkat, akkor sem kacagtam... Történt ugyanis, hogy a szemetet levittem, de ugye ez egyedül nem megy ("én is jövök!). A szelektív kukáknál szépen összetaposta Janka flakont (ahogy Lolától látta; csak nem nagyon érti, hogy bizonyos palackokat mért nem szabad összetaposni (az megy visszaváltásra 25 centért); ha a gyerekkel tapostatjuk össze a flakont, egy-két dologra figyeljünk: 1. előtte öblítsük ki/igyuk ki mind egy cseppig; 2. mindenképpen csavarjuk le a kupakot, mielőtt - Lolától nagyon meggondolatlanul eltanulva - ráugrik a gyerek! És lehetőleg vagy egészen, vagy csak olyan mértékig, hogy ne lője be a szekrények alá a kupakot...); ahogy ötödik próbálkozásra "most ő" próbálja kidobni a flakont, egyszer csak a hazajutás nehézsége villant fel a fejemben: igazából a kukák az udvarban vannak, tehát otthon vagyunk, viszont mivel csak kiszaladtunk az udvarra kidobni a szemetet, csak pulcsit és papucsot vettünk, viszont egy ajtó választ el minket a meleg háztól. Az ajtón egy kilincs van, és az a belső felén, kívülről csak kulccsal nyílik. Míg oda nem érünk titkon reménykedem (bár jelen esetben a titkon reménykedés nem releváns, hiszen kitől titkolhattam volna? Janka egy óráig nem értette, mért nem megyünk be a meleg lakásba, tehát előle biztos nem...), hátha nem is csuktam be, csak kicsit behajtottam, hogy a meleg ne jöjjön ki: hát nem jött ki, mert  - ahogy a macska a fára, - az ajtó be volt csukva (általam; mivel a macskát érkezésemkor kizavartam a mínusz 10-be, nem engedtem be, és azóta kerül; kicsit izgultam, ha ez olyan benti fajta macska, akkor lehet, hogy megfagy; bár mivel este, amikor megérkeztem, és értetlenül bámultam a német tv adásokat, a szívbajt hozta rám, amikor megjelent a hálószobában, szóval!). Se baj, gondoltam, és mondtam, hogy Jankát nyugtassam, de ő aztán nem izgult, velem ellentétben. Lehet vagy 8 fok, pppb konstrukcióban odakinn: papucs, pulcsi, és pelus nélkül, mert Janka már nagylány (- Én nem vagyok nagylány! - Kislány vagy? - Nem! Janka vagyok!), így odahaza bugyi van, pelus nincs; és az állandó rettegés miatt óránként "ülj a bilire" akció-sorozat. Se baj, újra mondom, Édesanya hamarosan hazaér, hiszen delet mondott, most pedig 3/4 1!

Végül háromnegyed kettőkor sikerült a nénit felébreszteni, aki éjszakás, és ilyenkor 4-ig alszik...; Judit kettőkor végzett, rosszul emlékeztem. De addig is bemenekültünk a mosókonyhába, ott játszottunk (bekapcsoltam egy fagyaszót, hogy melegítse a helységet...); egyszer kiszaladtunk pisilni, mert attól rettegtem, hogy ha még be is pisil Janka, akkor aztán itt vége mindennek: de hiába az árnyékos barackfa (de talán inkább nem árnyék volt, hanem nem is sütött a nap...), nem sikerült, nem jött semmi. Jankára ráadtam a saját pulcsimat, az nem tetszett neki, mert a földig ért, és nem tudott benne menni, és a kezét sem találtuk meg az ujjában. Végül, miután az egész két négyzetméteres mosókonyhát alapos tanulmányozásra szemügyre vettünk, minden játszható játékkal (csipesz, gyertya; a mosópor nem tartozott közé, bár biztos az lett volna a legizgalmasabb...) játszottunk (ez nem a fiatal és kezdő anyukák többes száma (kakiltunk, szopiztunk, bepisiltünk, stb., én is be kellett kapcsolódjak!), végül az ölembe vettük, hogy megnézzük az utcán , jön-e Édesanya, végül, miután sokadszorra győződtünk meg arról, hogy nem sikerült a nénit felébreszteni.

Vasárnap lemaradtunk a miséről: szokás szerint 11-re mentünk (nem mintha csak akkor tudnánk felkelni, hanem akkor van a gyerekmise; na jó, de...), viszont elsőáldozás volt, és a Miatyánkra értünk oda;. szóval viszonylag rövid mise volt. Persze ilyenkor (is) elég kiábrándító a puccos, templomot csak ilyenkor látogató, gúnyos, nem törődöm szekularizált tömeg. Azon gondolkodtam, hogy van az, hogy a kereszténység kigúnyolása folyamatosan nem jogsértés; hamarosan újra az ősegyház korát fogjuk élni, amikor a szent gúny és nevetség tárgyává válik?!

Viszont mise után nagy séta, mert megnéztük a furcsa égi jelentséget: sütött a nap...; ma is: akkorát sétáltunk Jankával, hogy hazaérve jól beebédelt, majd egyszer csak elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul; aludt majdnem három órát. Néhány kép a máról:

A szokásos - sajnos két napos - "nem akarsz inkább a bilire ülni" kérdésre adott ma délutáni finom válasz.

Ma egyébként nyugodt éjszakát követően kiegyensúlyozott napunk volt: megmásztuk az Apollinaris hegyet (Janka többet teljesített, hiszen a hegymászás közben a babakocsit is megmászta, bár azt még a hegy aljában); viszont nem volt játszás a játszótéren, mert két kislány hintázott, és ez elég ok volt Janka szerint arra, hogy hazainduljunk, amint odaértünk. "És a kájjú (Calliou) most mit csinál?" volt a kérdés, miközben ült a kocsiban, mentünk a játszótérre.

Mai újdonság:

• van két biciklink (az egyik az egyetemé, a másik a házinénié)
• ma fújt a szél
• kocsonyát főztem, ami majdnem nagyon sós lett, de figyeltem rá, így csak sós lett

Mai kérdés:

az előbbi háromból melyik nem újdonság, mert mindennap fújt? (többet nem segítünk!!!)

Ma a parton beszélgettem egy német nénivel: sajnos elfelejtettem itthon megnézni, hogy a fej amit vághattam, az vajon "oh, milyen elbűvölően mosolyog ez a fiatalember", vagy "az egy dolog, hogy még németül sem tud, de még ilyen bárgyú mosolyt!", szóval vajon melyik gondolatot váltottam ki belőle. Már sokadszorra találkoztunk: ő kutyát, engem Janka sétáltatott. És valószínűleg ezt közölte volna velem, de a dekódolóm nem működött. De majd legközelebb:

- Guten Tag, Frau! Das ist schön Tag! Meine Namen ist Gábor! Ich komme aus Ungarn! Ich wohne in Remagen. Wie geht es Ihnen?

- Danke, Herr Gábor, gut! - ámul el a Frau néni, miközben a kutyája odakakál a lába mellé.

(A nyelvtanár javítása a bejegyzés nyilvánossá való tétele után: Wir haben einen schönen Tag! Mein Name ist Gábor!)