Janka, Judit, Gábor Remagenben és azon kívül is

Vasárnap. Mise az Apollinárisban, nincs utána sütizés. Mise közben, az első olvasmánykor a gyerekeket kivitték a nővérek, hogy külön foglalkozzanak velük. Janka is ki lett szólítva, mentem vele. Egy kis szobában ültünk, a kedves nővér gitározott, aztán felolvasta az evangéliumot, majd magyarázta, beszélgettek. Jankával csak ültünk, mint a kukák, ill. ő, korát, mint helyzetet kihasználva, egyszer csak megszólalt (kb. 5 perc után): Menjünk vissza Anyához! Végül a bicskám lefoglalta, Bár izgultam, mert a nővér rászólt a gyerekekre többször is, hogy üljenek rendesen, én meg bicskát adok a gyerek kezébe, hogy játszon... Aztán a nővér próbált bevonni engem is a beszélgetésbe, de emlékeztettem, hogy csak angolul tudok (kicsit átvertem, mert angolul sem...), így elmagyarázta angolul. Mint utóbb kiderült, megértettem!

Egyébként Janka nem hámló orrának ehhez semmi köze; csak ez ma történt.

Viszont szerdán elhajóztunk Bonnba és vissza: nagyon olcsó volt a hajójegy, jó időnek ígérkezett; Bonnra kb. 50 percünk jutott, mert az utolsó hajóval jöttünk is vissza, szóval 3 órát hajókáztunk, Bonnban egy sört sem volt idő meginni... Elég szép egyébként az egész parti szakasz, amerre jártunk, egyszer majd, ha újra jó idő lesz, majd végigjárjuk ezeket a helyeket még egyszer, de autóval, vagy bringával. Szóval elég jó idő volt, mindhárman eléggé leégtünk, ahol csak tudtunk: az orrunk és a nyakunk.

A Sárkány-hegy, és a névadók

Azóta szinte egyfolytában esik az eső: ma sem esett, és talán tegnap sem, de pénteken igen, és most is felhős, 10 fok sincs napközben; nincs sok kedvünk kimenni, ilyen jó idő után.

És a bonni egyetem

Itt a tavasz trallala, virágzik az orgona! Azért sokkal barátságosabb ez a hely, ha jó idő van. Csak azért vagyok hajlandó elnézni az elmúlt ötven év leghidegebb hónapját, mert otthon is rossz idő volt. Lassan fény derül arra, hogy valójában más gyerekek is laknak rajtunk kívül a városban. A Rajna-parton megtelnek a kiülős helyek, nem csak a bagósok fagyoskodnak a székeken, és mintha hajó is több úszna a folyón.

A hajókkal nem tudok betelni amúgy. Itt egy folyó, amit használnak is! A vizijárművek nagyrésze uszály, van, ami kb. 180 méter hosszú, megpakolva konténerekkel. A partról nézve nagyon vagánynak tűnik, és tuti sokkal izgalmasabb folyami hajózásban tevékenykedni, ahol az ember nemcsak a nyílt tengert bámulja, hanem a folyó mentén elterülő kisebb-nagyobb településekben is gyönyörködhet. Végre valami, ami közelebb van a termeléshez, mint a fogyasztáshoz (legalábbis nálam). Komolyan fel kéne pörgetni kicsit a mi kis Duna Stratégiánkat, így azért már látom, mennyi mindent ki lehetne hozni belőle!

Amikor még otthon nézegettem a térképen, hogy hol fogunk lakni, kicsit megijedtem, hogy csak 200 méterre a vasúttól... Nem fog nagyon idehallatszódni? Hát, nem. Semmit nem hallunk belőle, szuper! Közlekedik pár olyan vonat, mint például a Budapest-Hatvan vonalon, szóval annyira nem is vagyunk lemaradva. De azért még van hova fejlődni. Érdekes, hogy mindenki szidja a DeutscheBahn-t, mint nálunk a MÁV-ot... Majd egyszer megemlítem az ittenieknek, hogy nálunk a DB a nirvána...

Viszont az a 100 méter, amit meg kell tennünk, hogy lejussunk a Rajnáig, időnként kevésnek bizonyul. Hajnalban és esténként sokszor hallani a hajók morajlását. Annyira nem zavaró, de azért elképzelni, hogy a hajó legénysége mondjuk egy hétig folyamatosan, testközelből hallgatja... Nem beszélve a hajókürtről! Amikor először hallottam, talán egy csapat evezősre dudáltak rá. Leginkább a légvédelmi riadóra emlékeztet. Szóval valami igazán különös érzés, muszáj megállnod egy pillanatra, ha megszólal. (muszáj megállnod = angol; az embernek muszáj megállnia = német; mindenki válassza a neki tetsző verziót) Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt volt légvédelmi próbariadó, hogy mennyire felháborodtak az emberek az intim szférájuk megsértése miatt. Itt pedig ezzel élnek az emberek. Szerintem az alkotmány ötödik módosítása az lesz, hogy bekerül a felháborodáshoz való jog.

Szombaton a jó időre való tekintettel kirándulást határoztunk, és úgy is lett: áthajóztunk a túl partra, hogy aztán felbiciklizzünk a kis hegyre. Azért biciklivel, hogy Jankát ne kelljen cipelni; hátihordóval más lenne, mint a nyakamba; meg ezt magyarázzam meg az ortopédnak... Szóval Judit az első kis emelkedőnél kidőlt, én fittségem teljes tudattalanságában szélesen vigyorogtam, hogy aztán a következő kanyarban én is leszálljak a bringáról. Szóval feltoltuk a biciklit a hegyre, hogy aztán annál nagyobb örömmel jöjjünk majd le. Amikor sütött a nap, öröm volt fenn lenni, amikor nem, azon értetlenkedtem, minek hoztam magamnak sört; így aztán az egyre gyakrabban előbukkanó napfényben azért csak elkortyoltam. Közben Janka belepisilt a Rajnába (hivatalos álláspont; valójában - de ezt Janka nem tudja! - nem, mert nem folyt le a hegyről a folyóba!), csináltunk néhány képet is: ezen látszódik, hol lakunk (mármint a ház!):

A hajótól jobbra, a harmadik mólóval majdnem egy vonalban, a parttól kissé beljebb lévő fenyőfától még beljebb, a szárazföld felé, jó látható, hol lakunk! (Egyáltalán nem, de élőben megtaláltuk!)

Ha majd valóban jó idő lesz (még jobban), és pokrócot se felejtünk el vinni, újra elmegyünk, mert tényleg szép volt: Erpeler Ley!

Tegnap szülinapi ajándék vásárlásba kezdtünk Jankával. Motorral mentünk, de mint kiderült, ez csak nehezítette a feladatot.

(A kép illusztráció, mivel, mint az jól látható, ez a bicikli!!!)

Mert először szokásos délelőtti játszótéri program volt, majd kellő fáradsággal (Apa, vigyél!) indulás a boltba. Itt kosár az egyik kézben, másikban motor, közben Janka üldözés: - Ezt! - Nem, ez sem kell nekünk! - Ez jó lesz? - Biztos nagyon jó, de nekünk nem kell! - Ezt, ezt, ezt akajom! (az 50 műanyag lila/rózsaszín baba közül az egyik); hogy igazából hogy oldottam meg, nem emlékszem, mert aztán a lényeg: fizettünk nagy nehezen végre, és boldogan távoztunk a szemben lévő boltba. Illetve próbáltunk, mert az ajtóban észrevettem, hogy a motor valahol a boltba való bemenés és a kasszánál történő fizetés között elveszett. Janka várj meg itt! - szóltam szerintem elég határozottan, de igazából nem gondolhattam volna komolyan. Mivel visszamentem, jeleztem e pénztárosnak, hogy csak a motort keresem, és szerencsésen megtaláltam a bolt legtávolabbi sarkában. Valószínűleg éppen valamit megmentettem Janka kezéből, ami így tűnt egyszerűbbnek. Szóval megvan a motor - hol van Janka??!!! A pénztáros kislány is pánikba esett, együtt nézelődtünk a két bolt között az utcán: akkor mutatta, hogy ő beszalad a saját boltjába, én pedig a szemköztibe. Hát sikerült úgy bemennie a boltba, hogy senki ott tartózkodónak nem tűnt fel, hogy bejön egy kislány, és szemeteslapátot akar vásárolni seprűvel...; szóval meglett, kiszaladtam, hogy megvan, aztán újra elkezdtem keresni.

Becsszó ez volt az első; ill. rosszul fogalmaztam, mert ebben megfogalmazásban benne rejlik egy második, és sok következő elvesztés is, szóval egyedüli és megismételhetetlen eset (ma például már nem történt meg!)!

Mai merengés: mit tegyen egy gyámoltalan apuka, ha gyerekét a játszótéren egy másik anyuka (határozottan férjjel és gyerekkel együtt, aki annyi idős, mint Janka) egy kicsi zacskó csipsszel vacsora előtt kínálja? Hát én Jankára és az anyukára hagytam a döntést, és Janka elfogadta, majd megköszöntük magyarul és németül (talán spanyolok voltak egyébként!), hazafelé pedig megette, majd jóízűen megvacsorázott. Azért én nem etetném meg más gyerekét semmivel a szülő beleegyezése nélkül!
Khm-khm: igaz, kapott tőlünk egy kisfiú egy kekszet, de Jankától!!! És ez úgy történt, hogy Janka elkezdett barátkozni (a szó eredeti értelmében, figyeltem!) ezzel a kisfiúval: adott neki gesztenyét, mire  a kisfiú egy szál százszorszépet (hogy idegen nyelvű olvasóink is biztosan beazonosíthassák a növényt: Bellis perennis) hozott, és ezt honorálta Janka keksszel. Jó fej kisfiú volt, mert szóba állt Jankával, mármint metakommunikáltak, meg a végén elköszöntek: tschüss!